A Chrysler Corporation-hoz tartozó Plymouth 1967-ben bocsátotta ki a szóban forgó modellt. Arról az időszakról annyit kell tudni, hogy az autózás aranykorának számított az Egyesült Államokban. Szinte nem is voltak kötöttségek. Abszolút módon ki lehetett szolgálni az autózni vágyók igényeit. Nem voltak környezetvédelmi előírások, a benzin olcsó volt, jó úthálózat szőtte be a földrészt. A fentiek alapján szinte egyértelmű volt az úgynevezett izomautók létrejötte. A szokásos nagyméretű karosszéria sportos változatban, hatalmas - akár 6-8000 cm3-es - motorok természetesen V8 elrendezésben ahogy a műfajhoz illik. Sportos, sokszor akár egészen agresszív megjelenés - a szó pozitív értelmezésében. Ilyen feltételek mellett öröm volt a száguldás. Nem egy utolsó szempont az elérhetőség volt. Az autók nem voltak (akkor sem) csillagászati árfekvésben. Jóllehet sok mai ketyere még nem létezett, de az akkor kapható extrákkal mindenki szépen, egyedien felöltöztethette a saját izomautóját. A kor egyik legjobban ismert autója a Ford Mustang. De nem kevésbé rossz autó a szóban forgó Plymouth Barracuda sem. A legelső Barracudát 1964-ben adták ki. A folyamatos fejlődés eredménye a jellegzetes "cudás" megjelenésű '67-es modell, amely keménytetős és kabrio változatban is kapható volt. A motorválaszték 4100 cm3-es hathengerestől a 6300 cm3-es V8-ig terjedt. Extra széles 15 cm széles ovális profilú gumikkal szerelték és a torziós rúgózással együtt nagyon jó útfekvést és kanyarvételt biztosított a sportos vezetéshez.

És most néhány szót a makettről. Az AMT egyik speciális, három izomautót tartalmazó készletéből származik, amit egy amerikai izomautó tulajdonos ismerősömtől kaptam. Sajnos az általam kifogott példány a szokásos AMT minőségtől is egy kicsit elmaradt. Komoly öntési hibát találtam a homlokpanelen. Emiatt az egyik fényszórót teljesen újra kellett faragnom. Némileg talán ront az összképen, hogy pont egy eredetileg is krómozott alkatrészen fordult elő a hiba, így az eltüntetése sem lett száz százalékig észrevétlen.

Az autót a valóságnak megfelelően egy utcai sportváltozatban készítettem el. Mint ahogy az igazinál, úgy itt is alkalmaztam egy két szerény módosítást. A belsejébe bukókeretet szereltem. Ehhez gyárilag is adtak némi bukócső imitációt, de azért a feleslegessé vált keretdarabokból ki is egészítettem azt. Az első futóművet egy kicsit leengedtem, míg a hátsót kb. ugyanannyival megemeltem. A differencia mindkét esetben kb. 2 mm volt ami a valóságban olyan 5 cm-t jelent. A cég bőségesen ellátta gumival és felnivel a három izomautót, így nekem kellet kiválasztanom a leginkább ideillőt. A gumik felületét kicsit megcsiszoltam, hogy méginkább hasonlítson a valóságos futófelülethez. A karosszérián látható dekorcsíkot a készlethez adták.

További extrafelszerelés még a biztonsági öv, amit piros műanyag iratelválasztó lapból vágtam ki. A rajta lévő csatokat króm filctollal imitáltam. A motortér már nagyobb feladat volt, hiszen az itt megtalálható motorelemeket "bekábeleztem" némi kis vékony rézdrót felhasználásával. Ezen túl apró (felületszerelt technikánál használt) elektronikus alkatrészekkel fel is javítottam a motortér felszereltségét. A vezetékeket a megfelelő formára hajlítás után a megfelelő színre festettem akrilfestékkel, majd hála a rövidebb száradási időnek, hamarosan be is ragasztottam. A kipufogóvégeket is krómra festettem, ahogy a kor elvárásai szerint illik.

Az autó készítése közben - az egyes alkatrészek kézbevételekor és elhelyezésekor - nagyon könnyen beleéli magát az ember a hatvanas évek amerikás sportautóinak világába. Ha másképpen nem is, de legalább a vitrinben már nekem is van egy kis '60-as évek amerikája...

Weiling Péter